A központosítás, a tananyag és a bürokrácia csökkentéséért, megfelelően előkészített reformokért, a tankötelezettség 18 évre történő visszaemeléséért, a tanári életpályamodell korrekciójáért és az oktatási rendszer bérfeszültségeinek feloldásáért, valamint a “rendszerszintű hibák” orvoslásáért demonstráltak pedagógusok, szülők, diákok és civilszervezetek képviselői az ország több városában, így Budaörsön is, ahol az eső ellenére több mint 500-an vonultak fel. 

Wittinghoff Tamás beszéde

Sajnos az időjárás nem állt mellénk, s nem látom azt, hogy a tömegben ki kicsoda, mert csak ernyőket látok, de abból nagyon sokat. Ami azt mutatja, hogy elég nagy a baj.           

Köszönöm a meghívást a mai endezvényre!

Gondolkodtam azon, helyes-e, ha itt felszólalok. Ha nem vállalom el, akkor azt mondhatják, hogy az önkormányzatnál csak beszélünk arról, milyen fontos az oktatás, és pont akkor, amikor helyzet van, hagyjuk cserben a pedagógusokat.                   

Másrészt viszont, ha belegondolok, hogy milyenek a mai közállapotok, biztos vannak olyanok, akik azt mondják, na persze, már megint a politika! De tud-e valaki a jelenlévők közül bármi olyat mondani, ami a politikában az oktatásnál fontosabb?

Mert mi is a politika? A közállapotokkal, a közügyekkel való foglalkozás, és a legszemélyesebb közügy az oktatás. Személyes, hisz az én gyermekeim is iskolába járnak és természetesen aggódom azért, hogy az ő sorsuk milyen lesz.

Önkormányzati vezetőként meg természetes, hogy felelősségem az, hogy a településen működő intézményekre milyen szabályok vonatkoznak. Minden évben tartunk pedagógus napot, és a szocializmusnak nevezett időszakot követő rendszerváltás után is tartottunk. Akkor a pedagógusok kicsit összezavarodva azt kérdezték a fórumon, hogy miből, hogyan és mit tanítsanak. Én akkor még tanultam, hogy mit jelent szabadnak lenni, mit  is jelent az önkormányzatiság, de azt már tudtam, s ezt válaszoltuk a kérdésekre, az intézményi autonómia mindenek felett áll.           

Egy jó állam és egy jó önkormányzat akkor jár el helyesen, ha meghatározza azokat a kimeneti feltételeket, amit elvárunk azoktól a gyerekektől, akik az intézményben végeznek. De az oda vezető utat a pedagógusok tudják a legjobban, hogy miként, milyen eszközökkel, milyen módon kell bejárni.                                                  

És elérkeztünk a 2010-es évhez. Budaörsön már olyan intézményeket láthattunk, a bölcsődétől a gimnáziumig, ahol nem csak az eszközök és az épületek korszerűek, hanem az ott dolgozók is fantasztikusan teljesítenek. Ekkor már az volt a problémánk, hogy a környező településekről sokan akartak ide jelentkezni. Majd jött a reform, a visszaállamosítás szándéka.                                                                                                                                

Az Illyés volt az első, amelyik jelezte, hogy ebből bizony baj lesz. Tartottunk akkor is rendezvényt, pedagógus napot, ahol nem más volt a vendég, mint Pokorni Zoltán, kormánypárti polgármesterként, aki mellesleg oktatási szakértő is. Amikor soroltam a problémákat az új szisztémával kapcsolatban, annyit mondott, hogy nem tud velem vitatkozni, sőt, hozzátette, mennyire nem jó, ha azoktól a településektől, amelyek ezt jól tudják megoldani, elveszik a feladatot, ahelyett hogy ott segítenének, ahol probléma van. Úgy summázta a mondandóját, hogy ez a szisztéma a rosszakat nem fogja javítani, de a jókat leronthatja.

S mit láthattunk ezután?                                                          

Ahhoz, hogy Budaörsön a bérszínvonalat megtartsuk, be kellett vezetnünk egy ösztöndíj rendszert. Az Illyésnek el kellett döntenie, hogy korábbi nevéből melyiket veszi el, a gimnáziumot vagy a szakközepet, mert a kettő egyszerre nem lehet. Vagy a legutóbbi eset. A szalagavató előtt két nappal derült ki, hogy az ígéretek ellenére a KLIK csak a költségek egynegyedét fedezi. Az igazgató már azon volt, hogy lefújja a rendezvényt. Nem kellett lefújni, mert az önkormányzat segített. De a tanulság, hogy legyen bármennyire is jó szándékú a tankerületi igazgató, a probléma rendszerszintű, és ezt egyre többen látják.                                                                      

Csökkennek a gimnáziumi férőhelyek, leépül a szakképzés, 16 évesen utcára kerülnek a nehezebben tanuló gyerekek.                                    

Egy a tananyag, egy a tankönyv. Rend, fegyelem, állami irányítás. Ez a régi-új recept.                                                              

Autonómia, kimeneti szabályozás helyett, szigorú tanfelügyeleti rendszer, a nullához közelítő igazgatói hatáskörök.

Az elképesztő mennyiségű adminisztrációs teher, a fantasztikus önértékelési rendszer (rövidítését a gyerekekre való tekintettel nem említeném) az érdemi munkától vonják el a pedagógusokat.

Kötelező napközibe járni, kötelező belépni a Nemzeti Pedagógus Karba, kötelező a gyereket három éves korától óvodába adni, hat évesen meg iskolába, kötelező az egyen tankönyv és persze kötelező a tanterv is, amitől eltérni csak maximum 10 százalékban lehet. 

Kit érdekel az, hogy a gyerekek nem egyformák, hogy az ország különböző részei közötti óriási eltérések más-más módszereket igényelnek, hogy a pedagógusoknak is van személyiségük, s épp akkor lesznek kreatívak és értékteremtők, ha nem kötik meg mindenben a kezüket. És kit érdekel az, hogy helyben tudják leginkább, mire van igény egy adott közösségben?

A hallgatás is állásfoglalás. Most megtörni látszik a csend! De csak akkor lesz változás, ha nem törődünk bele, ha elhisszük, hogy rajtunk múlik.                                                                               

Össze kell fogni pedagógusnak, szülőnek,  diáknak.                   

Nem hallgathatunk tovább és nem szabad feladni!

Ezért fogadtam el a meghívást a mai demonstrációra.